48 éve, 1971. január 15-én adták át Egyiptomban a nagy Asszuáni-gátat, amelyet a projektet elindító Gamel Abdel Nasszer már nem élhetett meg, cserébe azonban az új egyiptomi elnök, Anvar Szadat Nasszer-tónak nevezte el a gát mellett kialakított hatalmas víztározót, a világ egyik legnagyobb mesterséges tavát. A gáthoz tizenhatszor annyi követ használtak fel, mint a Kheopsz-piramishoz, és a történelem eddig legnagyobb régészeti mentőakciója is a megépítéséhez köthető.
A Kairótól mintegy 800 kilométerre, délre fekvő Asszuánnál az első gátat még a britek építették fel 1898 és 1902 között. Mivel azonban a 36 méter magas, közel két kilométer hosszú építmény kétszeri átépítése után sem felelt meg a kijelölt céloknak, az 1950-es években az immár brit uralom alól végleg felszabadult Egyiptom vezetése az újabb gát megépítése mellett döntött.
Az építkezés előkészítése brit és amerikai pénzügyi támogatással kezdődött meg, amikor azonban a nyugati hatalmak képviselői értesültek róla, hogy az egyiptomiak a cseheken keresztül 250 millió dolláros üzletet kötöttek a Szovjetunióval, elálltak a projekt további finanszírozásától. A munkálatok így végül 1960-ban, szovjet segítséggel indultak meg.
A közel 4 kilométer hosszú, 111 méter magas gát és a mögötte található víztározó, az 5740 négyzetkilométer területű, 550 kilométer hosszú Nasszer-tó környékéről közel százezer szudáni nomádot és egyiptomi lakost kellett kitelepíteni, 22 műemléket pedig át kellett helyezni. Az Abu Szimbel-i sziklatemplomokat átlag 20 tonnás kockákra fűrészelték és egy 52 ország bevonásával folyó mentőakció keretében a folyótól mintegy 200 méterre, 68 méterrel magasabban újból felépítették.
Az árvizek megszüntetése és az öntözővíz folyamatos biztosítása mellett a gát számos előnye közé tartozik az áramtermelés is, sokan azonban felvetik, hogy hátrányait – a Nílus által hordott tápanyag eltűnése, és ezzel összefüggésben a termésátlagok csökkenése, szikesedés, halászfalvak eltűnése stb. – figyelembe véve akár a lerombolása sem lenne ördögtől való.
Comments