Egy világhírű felfedező rokonának lenni egyszerre jó, és kicsit kellemetlen - nagyjából ennyi derült ki abból a kerekasztal-beszélgetésből, amin az Index a National Geographic jóvoltából vett részt pár hete, és amin Joseph Fiennes színész arról mesélt nagyon lelkesen, hogy miért vállalta el a NatGeo Egyiptomban Sir Ranulph Fiennes-zal című háromrészes sorozatának egyik főszerepét.
Tegyük fel, hogy fogalmam sincs arról, kicsoda Ranulph. Hogy mutatná be nekem?
Ő Ran. Nekem mindig is Ran volt, egy távoli rokon, harmadunokatestvér, akit a nagy családi összejöveteleken sem mindig láttunk, mert éppen kóborol valahol, ahogy azt mondták az idősebbek kissé rosszallóan. Az ilyen kóborlásoknak köszönhetően került be a Guinness rekordok könyvébe is, de ezt nem szokták hozzátenni. Ran a világ legnagyszerűbb felfedezője, egy kalandor, aki minden olyasmit megcsinált, amiről más csak álmodozik. Ő az egyetlen, aki megmászta a Mount Everestet - 65 évesen - , és gyalogszerrel jutott el az Északi- és Déli-sarkokra. Ja, mintegy mellékesen felfedezett egy elveszett várost Ománban, és élete egyik első kalandja során végigment a Nílus mellett, le egészen Szudánig.
Hú.
Ugye. Elképesztő figura, meg nem mondaná róla, hogy egy modern Indiana Jones. Egy lepukkant kombival jár, és maga árulja a könyveit is, iszonyú tevékeny, aktív fickó, és hihetetlen dolgokat mesélt.
Például?
2000-ben egyedül akart eljutni az Északi-sarkra, és biztos vagyok benne, hogy sikerült is volna neki, ha a felszerelését szállító szán vízbe nem esik. Ran utánanyúlt, majd amikor kiemelte, a bal kezének ujjai a mínusz 63 fokos hidegben azonnal elfagytak. Evakuálták, majd az orvosok közölték vele, hogy az ujjai hegyéből úgy 1-1,5 centinyi "mumifikálódott", de az egyébként 6000 fontba kerülő amputációig még várnia kell fél évet. Nem tudom, mit hallott az elfagyott testrészekről, én konkrétan semmit, de Ran elmesélte, hogy fél évig nagyon óvatosan kellett volna nyúlkálnia bármihez is, mert az elfagyott ujjvég ugyan nem érez, de az idevégződésekhez továbbra is szállít információt, és a fájdalom meglehetősen magas.
Sejtem mi lesz, de elmeséli?
Levágta magának egy fűrésszel. Minden elfagyott ujjbegyét. A felesége szerint utána azt jegyezte meg, hogy megspórolt 6000 fontot. És én vele mentem el egy több ezer mérföldes expedícióra.
Kinek az ötlete volt?
Tulajdonképpen akkor kezdődött az egész, amikor vagy húsz éve, az egyik ilyen családi összejövetelen arról beszélgettünk hogy szerepeljek a The Feather Men című regénye filmváltozatában. Aztán inkább Robert de Niro kapta meg a szerepet, mi meg nem nagyon találkoztunk utána. Tavaly aztán az ügynökségem felvetette, hogy a NatGeónak lehetne egy ilyet forgatni, és a nevük garancia volt a minőségre. Elkezdtük vele foglalkozni, és azonnal Ran jutott eszembe, mással ezt nem csináltam volna végig.
Mennyiben tértek el a klasszikus úttól?
Annak idején Ran saját maga állította össze az expedíciót, szervezett le mindent, még egy filmstábot is felbérelt, hogy rögzítsék a kalandot, aztán elindultak, és fogalmuk sem volt, mi vár rájuk, de szó szerint. Ma már azért ezt a területet eléggé feltérképezték, de nem is az volt a lényeg, hogy mindent ugyanúgy csináljunk, Szudánban például nem tanácsos mostanában kalandozni, így azt a szakaszt komplett ki is hagytuk. A régi expedíció szellemiségét egy klasszikus Land Rover képviselte.
Mi volt a legijesztőbb, már ha volt ilyen?
Nem vagyok ijedős típus, és tudtam, hogy a komfortzónámtól olyan messze leszek mint légvonalban a házamtól, szóval felkészültem lelkiekben. Amire nem lehet felkészülni, az az emberi hülyeség, vagy hiba. Egy igazán ijesztő kalandom volt, amikor a naplemente miatt nagyon kellett sietni, mert a producerek semmiképp nem akarták megkockáztatni az éjszakai autózást. Nyomtam, mint a meszes, 120-szal folyamatosan, és amikor a sivatagból kiértünk egy betonútra, az autó megcsúszott, és beleálltam az út menti homokba. Nem borultunk fel, de így is kellemetlen volt. A harmadik részben benne lesz a jelenet, amihez azt hozzátenném, hogy akkor már 14. órája vezettem, és rettentő fáradt voltam.
És a kígyók, skorpiók, ilyesmik?
Ésszel fél az ember, szokták mondani, ami az én estemben azt jelentette, hogy mindenre úgy tekintettem, hogy ha a helyiek vagy Ran azt mondja, hogy rossz, vigyázzak vele, akkor azt messze elkerülöm. Namármost, ha valakinek elmesélik, hogy az a kígyó ott, az nem a barátja, viperának hívják. A mérge olyan sokkszerű hatást vált ki a szervezetben, hogy ha megmar, azonnal elkezd ömleni belőlem a vér, orromon, számon, fülemen át. Ha valaki ezt hallva nem lesz óvatosabb, az szerintem magára vessen.
Önismeretileg mennyire volt ez hasznos kaland? Mi újat tudott meg önmagáról?
Hogy a vicceskedés nagyon nem az én műfajom. Bármivel próbálkoztam, Ran még csak el sem mosolyodott a beszólásaimon, és ugyan nem szólt rám, hogy ezt azonnal hagyjam abba, de a tekintetében, abban a könyörgésben, ami sugárzott belőle, ez is benne volt. Illetve azt, hogy semmit nem szabad elsietni, egyrészt a hamar munka ritkán jó elv miatt, másrészt úgy sokkal nagyobb a hibalehetőség, harmadrészt meg azért, mert minek csináltam végig ezt az egészet, ha nem maradnak meg bennem az élmények, mert mindenen átrohantunk? Szóval megtanultam lelassítani.
És Ranulphról? Közelebb kerültek egymáshoz?
Egy ilyen élő legendával időt tölteni akkor is ajándék, ha nincs meg a családi kötődés. Így a bizalomnak egy másik szintjéről indultunk, ráadásul tudom - mert elmondta - hogy legbelül elkényeztetett sztárocskának tartott, aki majd kiborul, ha nem elég vastag a hab a kapucsínón, vagy mittudomén. És kellemesen csalódott, mert én nem ilyen vagyok, és mindenre odafigyeltem, amit tanított és mesélt. Mentorommá vált, és a sorozatban látszik is az, ahogy a kapcsolatunk alakul, ahogy igyekszik egyfajta felfedezőszerűséget faragni belőlem. Ezeket a pillanatokat élveztem a legjobban. Ran lenyűgöző ember. A dupla bypass műtétje után egy héttel elment maratont futni, de nem egyet, hanem hetet, hét kontinensen. Azt mondta, azért, mert már jobban érezte magát, és megígérte, hogy elmegy. Elképesztő. Rajta volt az IRA halállistáján, merényletet is követtek el ellene. Ott ült mellettem a kocsiban, és mesélte az ilyen sztorikat.
Mennyiben más egy dokusorozatot forgatni mint egy fikciósat?
Hú, nagyon. Más a munkamódszer, nincs leállás félpercenként, nincs céltalan lődörgés, a kamera végig forog, és végig téged mutat. Amikor szerepet játszom, akkor az énem eltűnik a karakter mögött, vagy benne, attól függően, hogy milyen alakról van szó - A szolgálólány meséjében alakított Fred Waterfordban és bennem semmi közös nincs, így benne Joseph-ből csak a külseje van. Ez nagyon kényelmes helyzet, hiszen kvázi kívülálló vagy, a nap végén meg hazamész, és megint saját maga lehetsz. Ez sokkal zsigeribb helyzet, sokkal kiszolgáltatottabbá tesz az, hogy nincs hová elbújni, és az sem járható út, hogy eleve úgy megyek neki, hogy majd lesz egy felvett személyiségem, mert egyrészt a nap 24 órájában azt fenntartani embert próbáló feladat, másrészt meg Ran azonnal otthagyta volna a forgatást.
A tanultakat nem akarja kamatoztatni? Mondjuk, egy másik sorozatban, Ranulph oldalán?
Ez nagyrészt a NatGeótól függ, azaz van-e olyan ötletük, amivel megkeresnek, de amennyire én tudom, Ranulph-nak már elővezettek egy másik tervet, valami északi, vizes dolgot, amihez nekem nagy kedvem nincsen, de nem jelentem ki kategorikusan, hogy ilyenekkel ne keressenek.
Az Egyiptomban Sir Ranulph Fiennes-zal című háromrészes sorozat első részét március 31-én este 9 órakor lehet megnézni a National Geographic műsorán.
Comments