Ha azt mondom, Egyiptom, mindenkinek a piramisok jutnak eszébe, ha azt mondom, Egyiptomba utazom, mindenki azt kérdezi, nem félsz? Hogy őszinte legyek, hamarabb lefoglaltam a repülőjegyem, minthogy utánanéztem volna, mitől is kellene tartanom. Ami vezérelt, hogy vadon élő delfineket lássak, és ha már ott vagyok, kipipálhassak egy másik pontot is a bakancslistámon: a piramisokat. Akkor még nem sejtettem, hogy ennél is többet kapok majd az egyiptomi úttól.
Már az elején szeretném leszögezni, hogy akármennyi hasznos tippet és praktikát is olvastam az egyiptomi utazással kapcsolatban, a landolást követően sokkot kaptam. Nem negatív érzésekről beszélek, inkább valami olyanról, mint amikor egy újszülött világra jön: kinyitja a szemét, levegővel telik meg a tüdeje és felsír.
Az én levegőm elsőre kicsit füstszagú volt: amikor az útlevél-ellenőrző fülkében dohányozva fogadott a reptér alkalmazottja, akkor jöttem rá igazán, hogy egy teljesen más világba érkeztem. Az érzést tovább fokozta, hogy a taxisok a földön heverészve ajánlották fel szolgáltatásukat, és amikor a hotel transzferével a szállás felé tartottunk, nem tudtam eldönteni, hogy gettón, vagy luxusnegyeden haladunk-e keresztül, pedig Hurghada központjában voltunk.
Két hetet töltöttem Egyiptomban, de még az utolsó napokban is rácsodálkoztam erre a jelenségre: egymást követik az épülő, az omladozó és a bontás alatt álló házak és mindezek közé random módon ékelődik be egy-egy luxushotel, vagy szeméttelep.
Az, hogy hogyan látjuk az országot – szépnek, csúnyának, gazdagnak, szegénynek, fejlettnek, elmaradottnak, érdekesnek vagy taszítónak –, a legtöbbször csak azon múlik, hogy éppen jobbra vagy balra fordítjuk a fejünket.
Aki Egyiptomba készül, fel kell tennie magában a kérdést: elég nyitott-e mindarra, amit ez az ország magában rejt.